Találd meg önmagad... mielőtt én talállak meg!

2016. május 24. 20:57 - Daven Darkmoor

Lorelei

Pár hete megszállt az ihlet, hát írtam egy novellát 'Lorelei' címen, kicsit melankolikus, dark fantasy.

Lorelei

„Évek – évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha!”

Edgar Allan Poe

 

Sok-sok esztendeje már, hogy megismertem az ír származású Loreleit, ki éveken át volt jegyesem és egyetlen szem gyermekem anyja. Mikor először találkoztunk, mindketten tudtuk, hogy nem utoljára látjuk egymást, az első pillantás mély sárgászöld szemeibe abban a momentumban megigézett. Volt benne valami, amit eddig senki másban nem éreztem. Mintha olyan furcsa, mégis csodás hatalom birtokában volna, melyet szavakkal nem lehet leírni. Együtt költöztünk el Írország egy eldugott kis falucskájába.

Lorelei sokat foglalkozott az emberek rettegése által létrejött misztikus lényekkel, a fantázia szülötteivel. Rendszeresen rajtakaptam, hogy régi, középkor körül készült könyveket olvasgat, amit mindig igyekezett úgy csinálni, hogy ne vegyem észre. Tudta, hogy nem hiszek sem a kísértetekben, sem a természetfeletti erővel bíró, mesebeli lények létezésében.

Pontosan három évvel az után, hogy kapcsolatot létesítettünk, megszületett első és utolsó utódom. Egy fiúgyermek volt, kinek közös megegyezés alapján a Cynfael nevet adtuk. Gyönyörű gyermek volt, mint az anyja. Nem is élhettünk volna boldogabban, és mondanám, hogy itt véget is ér történetem. De sajnos nem tehetem.

Ahogy Cynfael egyre nőtt és erősödött, Lorelei hasonló iramban gyengült és csúnyult el. Mintha az összes ereje fokozatosan átszállt volna fiunkba. Egyre kevesebbet bújt elő bezárt ajtajú szobájából, s mikor sikerült benéznem a helyiségbe, a körülötte lévő régi könyvek halmai egyre nagyobbakká és valószínűleg áttekinthetetlenebbekké váltak. Bemenni viszont sosem tudtam, mert csak nagyritkán hagyta nyitva ajtaját, s akkor is a helyiségben tartózkodott. Amikor pedig nem ősi köteteit bújta, elment otthonról és sokszor éjszakákat töltött valahol a házon kívül, jóformán nem törődve se gyermekünkkel, se velem.

Egyik ilyen alkalommal történt az, hogy mielőtt itt hagyott volna minket újabb órákra, elfelejtette bezárni szobája ajtaját, így végre esélyt láttam arra, hogy nyugodtan kutakodjak egy kicsit. Cynfael akkor tízéves volt. Aznap talált egy kalandregényt az egyik polcon, azt kezdte éppen el. Ezt a tevékenységet órákon keresztül képes volt étkezésekkel való megszakítás nélkül folyamatosan művelni, tehát nem kellet attól félnem, hogy megzavar.

Odaléptem az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset és az – mint még szinte soha ezelőtt – engedelmeskedett akaratomnak s utat engedett nekem a rejtélyes szobába. Végre lehetőségem nyílt annak titkainak felderítésére. Mihelyt átléptem a küszöböt, magamra zártam a helyiség egyetlen be- és kijáratát, majd körülnéztem. Most még több kötet hevert szanaszét, kupacokban és egyetlen rossz mozdulat által egyensúlyukat könnyen elvesztő oszlopokban. Odaléptem bevetetlen ágyához s az ott heverő kicsiny könyvkupacban kezdtem el kutakodni.

Ezek lapozgatása közben elég érdekes dolgokra bukkantam. Írtak kentaurokról, akiknek teste lóé, de a ló nyaka s feje helyén egy ember felső teste található; poltergeistekről (más néven kopogó szellem), akik a túlvilág és a mi világunk közt ragadt szellemek, nem tudtak eltávozni a másvilágra, ezért figyelemfelkeltésként törnek-zúznak az emberek lakásában, vagy esetleg családtagjaikéban, ha elköszönésre haláluk előtt nem volt lehetőség; vámpírokról, akik emberek vérét szívják s ez tartja őket életben, de a nap fénye halálos számukra; és halálhírnökökről mint a banshee vagy a doppelgänger, kiknek megjelenése után egy kiválasztott személy meg fog halni.

Már több könyvet átfutottam, hátha találok valamit arról, ami a családommal történik, de egyelőre semmi. Tanácstalanságomban az utolsó könyvet, amiből olvastam, az ágy másik oldalán fekvő párna felé dobtam. Érkezése után becsúszni látszott egyenesen a párna alá, de valaminek nekiütközött, ezért megállt. Odamentem, felemeltem a párnát és megpillantottam alatta egy bőrkötéses könyvet egy domború fordított pentagrammal az elülső borítóján. Felkeltette az érdeklődésemet a kötet, egyrészt mert különbözött a többitől, másrészt mert el volt rejtve. Nem haboztam hát, kinyitottam.

Gyorsan végigfutottam a fejezetcímeken. „Leghasznosabb varázsigék”, „Kentaur-szelídítés”, „Madarat tolláról…- alakváltás egy madártoll segítségével” és hasonlók. Mintha ez a könyv instrukciókat adott volna, afféle útmutatóként szolgált boszorkány-tevékenységekhez: tele volt mindenféle varázsigékkel, főzetek receptjeivel, rúnákkal és további olyan dolgokkal, amik afelé mutattak, hogy feleségem valami sötét dologra készül. Továbblapoztam, és a könyv vége felé egyre ijesztőbb és merészebb témákra leltem, mint például szertartások és emberáldozatok.

Néhány fejezetnél kis papírok voltak a könyvben, melyen Lorelei kézírásával jegyzetek vagy ’bevásárló listák’ voltak, melyeken szereplő dolgok egy-egy főzethez vagy szertartáshoz szükségesek. A könyv vége felé találtam egy pirossal írt listát a „Legyőzni a halált – vámpírrá válás” című fejezetnél, amelynek az volt a lényege, hogyan váljon valaki vámpírrá egy másik vámpír harapása nélkül. A listára ezek voltak felírva:

'Ártatlan lélek

Erdei útkereszteződés

Petrezselyemlevél

Tengeri só'

 

Olyan furcsának tűnt ez a négy dolog, mert nem nagyon kapcsolódtak egymáshoz. Azt is el tudtam képzelni, hogy három vagy négy különböző tevékenységhez szükséges dolgot egy lapra írt össze, de nem tartottam valószínűnek. Ez volt az egyetlen pirossal írt jegyzet, kapcsolódniuk kellet valahogy. Gondoltam, beleolvasok a fejezetbe, hátha kiderül belőle valami, de ekkor Cynfael szólított, hogy hazajött az édesanyja. Gyorsan visszadugtam a könyvet a párna alá, majd sebesen kirohantam a helyiségbél és óvatosan kilincsre zártam az ajtót. Csak kilincsre, mert elképzelhetőnek tartottam, hogy Lorelei emlékszik arra, hogy nem kulcsolta be.

Kisiettem a többiekhez és üdvözöltem Loreleit, aki odavetett nekem egy köszönést, majd beviharzott a szobájába és magára zárta az ajtót – megint. Aznap már nem láttam.

Este sokáig nem tudtam elaludni, nem hagyott nyugodni ez az egész rejtély. Gondolhattam volna úgy, hogy felesleges aggódnom, mivel úgysem léteznek ilyen lények és a szertartások sem működhetnek. De minél tovább merészkedtem ezzel kapcsolatos érzéseim és gondolataim sűrű erdejébe, úgy kezdtem elveszíteni szkeptikus énemet is, mely eddig az egyetlen támaszom volt mind mentálisan, mind fizikailag. Most már nemcsak azt éreztem, hogy hamarosan beleőrülök a körülöttem zajló eseményekbe, hanem hogy egy nap alatt a közérzetem és az erőnlétem is sokat romlott.

Eldöntöttem hát, hogy cselekednem kell. Olyan dolgot kell tennem, amire tizenhárom évvel ezelőtt gondolni sem mertem, mely életemet akkor rémálommá változtatta volna. Most viszont ennek a rémálomnak a bekövetkezését kell vele megakadályoznom.

Felkeltem az ágyamból, meggyújtottam a polcon lévő viharlámpát és megnéztem az időt. Pontosan fél tizenkettő volt, tehát lehet, hogy Lorelei még ébren van. Kimentem a szobája elé, megnéztem, hogy jön-e át valami minimális fény a kulcslyukon vagy az ajtó alatt, s mikor láttam a teljes sötétséget a helyiség előtti kis folyosón, visszamentem a szobámba a lámpáért és elindultam az udvarra.

Odakinn megkerültem a házat, így a hátsókertben elhelyezkedő kis fészerhez jutottam, amit már olyan régen nem használtunk, hogy szinte teljesen benőtte a lonc. Láttam, hogy a kamra melletti fatönkbe bele van állítva a balta, amivel régen a tüzelőt aprítottam, hát kihúztam és leszedtem vele a loncot, hogy bejussak az ajtón. Mikor sikerült kiszabadítanom a kilincset, ráeszméltem, hogy zárva van, ezért mérgemben betörtem az ajtót a baltával, mint holmi északi viking.

Mikor már a fészerben tartózkodtam, körülnéztem, de sehol nem találtam azt, amiért idejöttem: a baltát. Néhány másodperc után ráeszméltem, hogy az imént törtem be vele ide és hogy még mindig a kezemben tartottam. Egyre rosszabb volt az állapotom, Lorelei mentálisan tett tönkre.

Kábultan mentem vissza a házba, leraktam a lámpámat, majd halkan, könnyű léptekkel indultam el Lorelei szobája felé. Egyre jobban féltem tőle, főként a könyvekből szerzett tudása miatt, ami pár év alatt fekete mágussá, egy gonosz boszorkánnyá is tehette. Amikor a szobája elé érkeztem megálltam, és végiggondoltam, mi történt az elmúlt tizenhárom évben. Mi jót és mi rosszat éltünk meg együtt, mikor kezdett eltávolodni tőlünk és mikor vált szinte teljes mértékben elszigetelté. Könny szökött a szemembe. De nem volt mit tenni: letöröltem a legördülő cseppet az arcomról, elszámoltam háromig majd lenyomtam a kilincset és beléptem.

Korom sötét volt, szinte semmit nem lehetett látni. A helyismeretem alapján tájékozódtam, így kerestem meg az ágyat. Pontosan tudtam, hány lépésre voltam tőle, kiszámoltam, hogy mikor kell megállnom, hogy ne essek rá. Amikor már ott álltam az ágya mellett, sóhajtottam egy mélyet, mégis óvatosat, majd felemeltem a baltát. „Jó éjszakát…” – suttogtam, majd lecsaptam.

A baltám viszont rugalmas felületbe szaladt bele, s mivel nem tudtam ezt mire vélni, fegyveremet az ágyhoz vágva otthagytam, majd kirohantam a szobából és pár pillanattal később lámpástul tértem vissza. Láttam, amit nem akartam: hatalmas, vágás által okozott lyuk tátongott az egykor kényelmes bútordarab matracán, de holttest sehol. Majdnem sírva fakadtam dühömben; felkaptam a baltát és áthajítottam a szobán. Lorelei nem volt itt, de nem érzékeltem semmi jelét annak, hogy elment volna.

Magamhoz vettem az imént csúnyán odavágott fegyveremet, majd kisiettem az udvarra. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, hangos sírás ütötte meg a fülemet a hátsókert felől. Arra vettem hát az irányt, mikor pedig hátraértem, megpillantottam az elszomorító, nyomasztó hang forrását: egy szellem-hölgyet. Nem akartam hinni a szememnek, mégis oly valósághű volt, oly hihetetlenül valódi, hogy kénytelen voltam.

Amint a nő észrevett, alakja elkezdett elhalványulni, ezzel együtt sírása is egyre távolibbnak hatott, majd pár pillanat múlva csak egy néma ködfolt jelezte egykori tartózkodási helyét. Nem tudtam mire vélni a jelenséget, míg a sokkhatás tartott, majd mikor elkezdtem gondolkodni, s ekkor eszembe villant az egyik könyv Lorelei szobájában.

Visszamentem a házba, be a szobába és megkerestem azt a bizonyos kötetet. Mikor úgy véltem, megtaláltam, felnyitottam és addig lapozgattam, míg reá nem leltem a keresett fejezetre. Kentaur… Gólem… Főnix… Kelpi… Halálhírnökök… igen, ez az a rész! Gyorsan átolvastam, és azt találtam, amire számítottam, s amitől féltem:

Banshee

A banshee ír halálhírnök, neve a gael ’Bean Sidhe’ szókapcsolatból ered, melynek jelentése ’tündérasszony’ vagy ’szellemasszony’. Minden ír nemesi klánhoz tartozott egy ilyen ősi szellem, kinek megjelenése és sírása az adott család egyik tagjának halálát jelzi. Közemberekre nem jelent semmiféle veszélyt. Ha az általa hallatott sírás halk, az illető halála békés és nyugodt lesz, ha viszont hangos, a halál módja is erőszakos.

Tehát a családom valamely tagja erőszakos halált hal. De melyikünk lesz az? Pontosabban melyikőjük? Bennem nem csorog ír arisztokrata vér, tehát csak Lorelei és Cynfael lehet a kiválasztott. Lehetségesnek tartottam, hogy Lorelei általam kimondott, pontosabban megkísérelt ítéletére célzott, melynek hamarosan mégiscsak be kell következnie, vagy… Cynfael!

Nevét kiabálva rohantam át a házon, benyitottam a szobájába… De az üres volt. Pánikba estem. Nem tudtam, mihez kezdjek, egyáltalán hol kellene elindítanom keresését? Hol lehet, és ami még fontosabb, Loreleinek van ehhez köze? Biztos voltam benne, hogy ő áll a háttérben.

Megálltam, átgondoltam a dolgokat, mert rájöttem, hogy kapkodással nem megyek semmire, csak rontok a helyzetemen. Elmerengtem azon, hogy mégis mi köze lehet Cynfael-nek Lorelei munkájához, mit akarhat csinálni vele az az asszony? Asszony… az volt egykor, most már egy rút, romlott lelkű boszorkánnyá vált.

Boszorkány… a könyv! A bőrkötéses útmutató, a párna alatt! Besiettem hát az immár sátáninak nevezhető helyiségbe, megkerestem a könyvet és az éppen szükséges fejezetet a vörössel írt listával.

Legyőzni a halált – vámpírrá válás

A vámpírok évezredek óta együtt élnek az emberekkel s azok véréből táplálkoznak, élnek. Ha valakit megharap egy az éjszaka ezen teremtményei közül, de meg nem öli, nyála az áldozat véráramába jutva megfertőzi és visszafordíthatatlanul vámpírrá változtatja a kiválasztott embert.

Van viszont egy másik, kevésbé egyszerű módszer arra, hogyan változzon valaki vámpírrá. Fel kell áldoznod egy ártatlan lelket éjfélkor, egy erdei útkereszteződésnél. Itt kell eltemetned a testet az áldozat véréből való fogyasztás után. A holtat egy verembe ásd koporsó nélkül, tengeri sóval és szárított petrezselyemmel meghintve. A ritus hatása napokon belül jelentkezni fog.

Vámpír… ez a nő elmebeteg! És Cynfael az ártatlan lélek! Körülnéztem a szobában, majd megakadt a szemem egy polcon, mely kis üvegcsékkel volt telerakva. Odarohantam, és láttam, hogy a petrezselyemből rengeteg hiányzik, a ’Tengeri só’ felirattal rendelkező pedig kiborult, és a polcról volt összekaparászva és felszedve valamennyi.

 Gyorsan felkaptam egy másik könyvet, majd kikerestem a ’Keresztutak’ című fejezetet, s olvastam:

Keresztutak

Sok ősi vallásban a keresztutak veszélyes helyek. Minden kereszteződés, másikat keresztező út megzavarja a Föld energiáinak áramlását. Ha ide temetünk egy halottat, az itt keletkezett energiaörvény nem hagyja szabadulni szellemét, ezért örökre ott ragad. Boszorkányokat, veszélyes bűnözőket, gyilkosokat keresztutak mellé temettek el.

Tehát ha Lorelei sikerrel jár, Cynfael örökre az erdőben fog bolyongani és nem találhat megnyugvást. Átsiettem a szobámba, az egyetlen helyiségbe, ahol óra volt, és láttam: tizenkét percem van éjfélig! Nem késlekedtem, fogtam a baltámat majd céltudatosan megindultam az erdő felé, melyhez a ház melletti kis utca vezetett.

Régen rengeteget sétáltunk az erdőben, kiváltképp mikor terhes volt. Egyik kedvenc helyünk egy, az erdő mélyén lévő keresztútnál található öreg tölgy volt s szinte biztos voltam benne, hogy azon az elhagyatott helyen viszi véghez a rituálét.

Futottam, de így is eltelhetett nyolc vagy tíz perc, mire már egészen közel voltam a célomhoz. Ekkor - életemben először – rossz irányba fordultam egy elágazódásnál, s mire erre ráeszméltem, megint eltelt pár perc. Minden erőmet bevetve rohantam vissza, s ahogy csak tudtam, rövidítettem az utamon. Végre sikerült elérkeznem a tölgyhöz…

Az első dolog, amit láttam, Lorelei volt. Egy, a tölgy gyökerei közé ásott gödör felett állt, lába mellett pedig egy földbe szúrt, régi tőr. A verembe szórt éppen valamit egy kis, mozsárra emlékeztető kőtálból. Hallotta lépteimet és a bokor zaját, ami mellett eljöttem, s mikor ennek hatására megfordult, láttam, hogy a szája körül vér csorog, és ami még meglepőbb volt, aminek már évek óta ember fia nem lehetett szemtanúja: mosolygott.

Elkéstem. A fiam halott, a feleségem, akinek a gyermekem helyett kéne halottnak lennie, egy vámpír és fekete boszorkány. Azt hittem, már-már reméltem, hogy ez a romlott lelkű, álnok banya most a fiam után küld, és már emeltem volna a baltát, hogy végső, megmaradt erőmet egybegyűjtve lesújtsak rá s magammal vigyem, de nem így történt.

Egy mozdulattal visszarúgott egy kupac földet fiam élettelen testére, majd egy hatalmas, mégis könnyed ugrással felkapaszkodott a fa egyik ágára s eltűnt a lombok közt.

Miután sokkhatásomból felébredve felismertem a helyzetet, többször átvizsgáltam a fát, de semmit sem találtam. Biztos voltam benne, hogy az ágak és levelek erdejében rejtőzik, mert sem a faágak mozgása, sem annak hangja nem adott jelet arra, hogy bármerre is menekült volna. Ki merem hát jelenteni: egyszerűen köddé vált.

Ki akartam ásni Cynfael földi maradványait a fa alól, de jártányi erőm sem volt. Tettem egy lépést - már balta nélkül, mert az kihullott a kezemből Lorelei elmenekülése során -, majd összeestem és sötétségen kívül másra nem emlékszem.

Hajnalban, hat óra körül sikerült magamhoz térnem. A nap sugarai átsütöttek a levelek között, s mély, könnyes álmomból felébresztve zavarták meg szomorú nyugalmamat. Láttam a gödörre visszahányt földet, a fa mellé leszúrt tőrt, az út közepén heverő baltát és a tölgy törzsére támasztott ásót.

Feltápászkodtam a porból, odaballagtam elföldelt gyermekemhez és az ásóval elkezdtem felszabadítani őt a föld alól. Egy-két perc után elértem azt a réteget, mely szintjére Lorelei Cynfael-t temette, de a fiam nem volt a veremben. Eltűnt, köddé vált. Mint az anyja.

Felesleges lett volna a teste keresésére indulni, úgysem találtam volna meg. Hazamentem hát s elkészítettem egy fejfát halott utódomnak. Nyolc óra tájékára elkészültem vele, fel is írtam rá:

Cynfael Lance

(1823-1833)

Kivittem a fejfát az erdőbe, s mielőtt visszaástam volna az immáron üres vermet, előhúztam a zsebemből egy rajzot, melyet még otthon raktam bele. Cynfael-t ábrázolta, egészen élethű volt. Lorelei szeretett rajzolni, hát Cynfael megkérte, rajzolja le. A fiú öt éves lehetett, amikor ez készült, ki volt tűzve a szobája falára. A megcsókoltam a papírlapot, beledobtam a verembe s könnytől csöpögő szemmel elkezdtem betemetni a vermet.

Mikor befejeztem az ásást és a fejfát is elhelyeztem, még áztattam a talajt könnyeimmel, megsirattam egyetlen gyermekem. Mikor úgy éreztem, hogy nem tehetek többet, kihúztam az addig földbe szúrt tőrt a talajból és megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, míg át nem döföm Lorelei szívét saját gyilkos fegyverével.

Felálltam és megfordultam, hogy hazamenjek, de ekkor megláttam Cynfael-t azon az úton, melyen elindultam volna tovább. Nem hittem a szememnek, oda akartam rohanni hozzá, s magamhoz ölelni, de mielőtt megtehettem volna, annyit mondott: „Köszönöm”, és köddé vált, mint a banshee az udvarban.

Lehetséges, hogy sikerült felszabadítanom szellemét azzal, hogy megemlékeztem róla, hogy könnyeim átáztatták sírhantját? Máig nem tudom mi zajlott ott abban a percben, csak találgatni tudok, egy dolgot viszont biztosan tudok, érzek: Cynfael jól van ott, ahová került, nem ragadt ezen a világon.

Mikor hazaértem, bementem a fürdőszobába, hogy lemossam piszkos arcomat, s mikor megpillantottam magam a tükörben, majd’ megállt a szívem: nyakam jobb oldalán két kis, vörös harapás nyoma ékeskedett, ami azt jelenti, hogy Lorelei búcsúzóul örök kárhozatra ítélt, vámpírrá lettem általa.

Elköltöztem Írországból, most Coventry-ben, Közép-Anglia egy városkájában élek és próbálom a lehető legkevesebb áldozatot szedve elfogadni, mivé váltam. Lorelei pedig felszívódott, évek óta semmit sem találtam, amit hozzá tudnék kötni. Egy nap még úgyis megtalálom és átdöföm fekete szívét. Egy nap…

 

Coventry, 1946. december 13.

Címkék: Irodalom
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://davensrealm.blog.hu/api/trackback/id/tr998744796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Találd meg önmagad... mielőtt én talállak meg!